Talpakat a földre, térdeket össze, kezeket az ölbe!

Mosolygós, kedves idős néni fogadott bennünket a budapesti otthonában. Ismeretlenül kerestük meg egykori, talán legidősebb diákunkat, Gyapay Gábornét, Márta nénit, aki készségesen mesélt nekünk a dóczys éveiről. Fekete Hanna és Teleki Mária rögzítették a beszélgetést.

A 99 éves néni élénk memóriával elevenítette fel gyermekkorát, a háború előtti éveket, amikor iskolánk tanulója volt. Olyan átéléssel mesélt a több, mint 80 évvel korábban történtekről, mintha tegnap lett volna. Míg beszélt, azon gondolkoztunk, vajon ki lenne képes rajta kívül ezt az emlékáradatot ilyen magával ragadó módon továbbadni. Dalocskák szövegére emlékezett, nevekre, versekre, dátumokra. Olyan részletességgel írt le egykori dóczys szokásokat, kirándulások útvonalait, hogy szinte megelevenedtek a szemünk előtt. Ahogy iskolánk nevét kimondta, tekintetében ott csillogott az öröm és a büszkeség.

Mit adott neki a Dóczy? Azt pontosan nem tudta megmondani, de egy életen át elkísérte az ott dolgozó, áldozatos tanárok emléke, a 46 osztálytárs barátsága, akik közül már csak ketten élnek.

Virágot vittünk és bonbont, és mi sem távoztunk üres kézzel. Márta néni szeme csillogott a régi emlékektől, hangja pedig egyszerre volt erős és törékeny. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: félretett nekünk valamit. Óvatosan elővett egy feketés bőrszíjat, az iskolai egyenruha egyik fontos tartozékát, amit éveken keresztül őrzött az egyik fiók mélyén, mi pedig megígértük, hogy méltó helyre fog kerülni az egykori iskolájában. Ahogy a kezünkbe adta, érezni lehetett benne az idő súlyát, a szeretetet. Ebben a pillanatban nem csupán egy övet kaptunk, hanem egy darabot a dóczys múltból, és egy apró emléket Márta néni hosszú, gazdag életéből.

Hogy mi mindent mesélt még nekünk, az kiderül hamarosan a nyomtatott példányunkban.